Áprilisi életképek

Nehéz a karantén, de nekünk azért több jót hozott eddig, mint kényelmetlenséget.

A legjobb, hogy sokat együtt lehetünk a gyerekekkel. Ami egyben nehéz is, mert néha jó lenne szünet és hallani a saját gondolataimat, de a jó része, hogy kis unalmasnak tűnő dolgokra is jut idő, nem annyira célorientált az együtt töltött idő. Péládul merem őket fárasztani. Kénytelenek meghallgatni Smetana Moldváját és megérteni belőle, hogyan lehet zenével leírni egy folyó életét. Megtanultuk a Carmenből, mi az a csőcselék és a torreádor. Hacsaturján Kardtáncát pedig láthatóan élvezték és megfigyelhették, hogy hányféle ütős hangszer létezik.

Nem mindig a magaskultúra megy, nem kell megijedni, hogy megcsonkítom a gyerekkorukat. Az egyik kedvencünk, hogy színezőt készítünk a másiknak és a másik azt kiszínezi. Először én csináltam nekik, de a legjobb, amikor Deme rajzol nekem és  Gergőnek. 

Deme nagyon évezi a tanárszerepet és megy is neki, annyira kedvet kapott tőlem, amikor tornaórát tartottam és mondtam, hogy nincs vihogás, óra van, hogy aztán ő tartott nekem kémiaórát, robbantást tanultunk és kísérletet tettünk a kertben található dolgokból robbanófőzetet készíteni.

Ezen a képen épp az élményfestésemmel finanszírozott sittszedés megy, Ovinak nem sok hasznát vettük a földgöröngyök bedobálásával, de Deme nagyon komolyan vette és tényleg segítség volt.

A teknős is előadta a kis áprilisi magánszámát. Megint nyüzsgős időszaka volt, előkerültek a kertből megkeményedett tojásai, vagyis valamikor oda is sikerült leraknia párat. Sokat vettük kézbe, kijöhetett, sétálgatott nagy peckesen, majd szólt, ha vissza akart menni a vízbe. De egyszer nem szólt már két napja. Akkor megnéztük bent mindenhol, de biztos kint van, nem aggódtunk. Aztán mikor Gergő végigjárta a kertet és sehol sem találta, már aggódtunk. A negyedik nap délelőttre kétségbe is estünk, én elindultam felderíteni a párhuzamos utcában a kertlábszomszédunkat, akinek egy dzsungel van a kertjében, hogy legyen kedves nézze meg, nincs-e ott teknős. A baloldali szomszédunkat is megkértük, feléjük a legrosszabb a kerítés, nagy szájhuzogatva megígérte, hogy ha látja, visszadobja. De legalább összeismerkedtünk mindenkivel.

Ovikával az utcában bekiabáltunk minden csatornába, megnéztünk minden árkot, de hiába.

Aztán főzés közben valahogy bevillant nekem, hogy tuti valami triviális helyen lesz és majd nem fogjuk érteni, hogy került oda. megnéztem hatodjára is a kupis szobánkat, ahol el szokott bújni, benéztem a kanapé mögé, dobozokba, végül odapillantottam a fogas alá és ott állt megmerevedve, legyengülve. Nem tudom, hogy került oda, és addig miért nem reagált a szólongatásra, legalább az éhség elő szokta hozni, de most végkimerülésig bujkált. A lényeg, hogy meglett, a vízben magához tért, a főtt sonka lecsúszott neki és estére már vígan csapkodott.

Azóta büntetésben van, viselnie kell a megkülönböztető jelzést, ha az udvaron van.

Azért kitartóan próbálkozik továbbra is.